Szeged kórház története

A lenti tartalom elhangzott a Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzat Kórház fennállásának 200 éves évfordulója alkalmából tartott Ünnepi Tudományos Ülésen a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Fizikai és Oktatási Központ (Szeged, Dóm tér 13.) 2002. október 11-én 14 órakor. Tóth Csilla (ápolási igazgató).

Az ápolás 200 éve a szegedi kórházban

Kórházunk fennállásának 200 éve történelmi esemény. Az emberi élet korlátai miatt ezen időszak egy részének lehetünk csak tanúi. A ránk maradt dokumentumok, visszaemlékezések lehetőséget nyújtanak számunkra, hogy Kórházunk ápolástörténetére – ápolási gyökereinkre – visszatekintsünk.

A kezdeti időben, amikor a Kórház ispotály elnevezést nyert, betegápoló és szociális intézet is volt. A Kórházban koldusok, sebesült katonák és helyőrségi betegek kerültek elhelyezésre és az épületben lakott a koldus-bíró, betegfelvigyázó, és egy kocsis.

1829-től datálódik a betegek rendszeres orvosi kezelése. 1831-ben a koldusokat és a katonákat kitelepítették a kórházból, hogy a kolerás betegeket elhelyezhessék és ápolhassák.

1838-tól Dr. Steinhardt Antal orvos igazgatása alatt kezdődött a betegfelvételi könyv vezetése és a vidéki betegek fogadása is. Igaz, a vidéki betegeknek napi 20 pengő-krajcár ápolási díjat kellett fizetni az ápolásért.

Ebben az időben a betegápolást férfi ápolók végezték és csak a takarítási munkákra alkalmaztak női munkaerőt. Az ápoláshoz értő személyek alkalmaztatása érdekében Dr. Rakita Alajos második főorvos 1854. szeptember 14-én kelt a „Nagyságos Császári Királyi Helytartósági Tanácsos és Megyei Főnök Úr”-hoz írt levelében így fogalmaz:

„… Alázatos javaslatom oda hajlik, hogy világszerte ismeretes Szürke Apáczák alkalmaztassanak, kik a czélnak tökéletesen megfelelnek és költségkíméleti tekintetből is jutányosabb volna a kórházra nézve ezen szűzek behozatala. Fűzze tehát Nagyságod ezen szent ügy előmozdítását is érdemkoszorújába és a város lakossága mindenkor áldva fogja említeni Nagyságod nevét….”

Így a Bach-korszakban 1854-ben a Bonyhádi megyefőnök rendelkezésére Grazból nyolc apáca érkezett a kórházba, akik a betegápolás mellett átvették az élelmezés vezetését is. Az úgynevezett szürke apácák Paulai szent Vincze leányai voltak és gróf Brandisz Leopoldina volt a főnöknőjük.
1861-ben hét évi működés után az apácákat leváltották, ezután 70 évig nem ápoltak a kórházban szerzetesnők.

Újabb mérföldkő következett azzal, hogy 1857-ben kiadott budai császári-királyi helytartótanács rendelete az eddigi „ispotályt” közkórházzá minősítette. A kórházból a szegény ápoló intézetbe telepítették a nagyon időseket és szegényeket és ettől kezdve csak olyan betegeket vettek fel a kórházba, akik betegségük miatt szorultak ápolásra.

1930. augusztus 1-én kórházunk szombathelyi Annunciata nővérekkel kötött szerződést az ápolási teendők részbeni ellátására.
A szerződést a kórház részéről Dr. Debre Péter igazgató főorvos a Rend Kongregációja részéről Dr. Boda János igazgató írta alá. A szombathelyi és a csanádi püspök jóváhagyása után 1931-ben érkezett az első négy nővér a kórházba

A szerzetesnővérek vállalták a kórház betegeinek ápolását, a világi alkalmazottakra való felügyeletet, később a konyhán és a mosodában is dolgoztak. A szerzetesnők megérkezésük után munkájukat a Gyermekosztályon kezdték meg, de már az első évben dolgoztak a műtőben is, létszámuk először emelkedett csaknem 30 főig, 1945 után létszámuk fokozatosan csökkent. A nővérek előbb a Kossuth Lajos sugárút 41. számú házban laktak, majd a kórház megvásárolta számukra a Pulcz utca 4. szám alatti házat Skrovina Samunétól 15 000 pengőért.

Kik voltak az Annunciata nővérek? Milyen rendi szabályok szerint éltek?

A Gyümölcsoltó Boldogasszony Szolgálói, vagy Annunciata női szerzetesrend alapítását Mikes János szombathelyi püspök kezdeményezte, melyet a Szentszék 1924. augusztus 12-én jóváhagyott. Rendi szabályaik szigorúak voltak, de vezeklő, vagy önsanyargató életmódot – tekintettel az ápolás nehéz munkájára – nem írtak elő. Újoncidejük letöltése után hármas szerzetesi fogadalmat tettek (azaz szegénységet, szüzességet és engedelmességet). A rend tagjainak a külvilággal minden kapcsolatuk megszűnt, esetleges vagyonukról, örökségükről lemondtak, rádiót nem hallgathattak, újságot nem olvashatták. Barátságot egymás között sem köthettek, beszélgetni is csak a kijelölt időben az un. rekreáció idején, a közös étkezés után volt szabad. Családi nevüket elhagyták, szerzetesi nevet vettek fel, jelképezve a világtól, családtól való megválásukat. Áthelyezés esetén egymástól nem búcsúzhattak. A rendi ruhát nem vethették le, a védőruha munka közben a „szent ruha” fölé került. Ruhájuk fekete színű szövet ruha volt, a nyakon minden oldalon vászonkolláré. A fejet hasonló főkötő fedte, ezen belül hátul, a lecsüngő, redőkbe rendezett fátyol. A felső ruháról bal oldalt olvasó csüngött le.

Az apácák közös reggeli után hat órakor kezdték a kórházi munkát. Vasárnap nem dolgoztak, de szabadságra sohasem mehettek el. A szerzetes nővérek emberséges, és áldozatos magatartásukkal tűntek ki. 20 éven át voltak kórházi munkatársaink az Annunciáta nővérek, életük és munkájuk beleépült a kórház történetébe.

Országh Zsigmondné a belgyógyászat nyugdíjas főnővére személyes élménye alapján mesélte el az apácák távozását és az akkori ápolási körülményeket.

„A jelenlegi központi raktár helyén laktak az apácák. A kápolnájuk is ugyanabban az épületben volt. A szerzetesrend megszűnésekor én és 5 társam váltottuk őket a kórházban, mégpedig úgy, hogy mi megérkeztünk a Rókusi Kórház főbejáratához és az apácák a Pulcz utcai hátsó kijáraton távoztak. Közülük 3-an vállalták, hogy világi nővérként dolgoznak tovább. A távozók teherautóra szálltak és elmentek.

A kezdeti időkben sokrétű feladatot kellett ellátnunk, elég mostoha körülmények között. A kórtermek nagyok voltak, egy-egy kórteremben 12–14 beteg feküdt. A folyosók és kórtermek fűtését kályhákkal oldottuk meg és erre külön volt egy fűtő mesterünk is, de jártunkban-keltünkben mi nővérek is tüzeltünk azért, hogy meleg legyen az épületben.

A munkaidőnk reggel 6 órától este 6 óráig tartott, hetente egy délután szabadidőnk volt. Közben iskolába jártunk, a Kossuth Zsuzsanna ápolónőképzőbe, úgy, hogy délelőtt az osztályon dolgoztunk, délután pedig óráink voltak. A munkánk rendjét saját magunk alakítottuk ki, mely merőben más volt, mint a jelenlegi gyakorlat.

Az orvosi viziten elrendelt feladatokon kívül mosnunk és vasalnunk kellett a betegek ágyneműjét, kórházi ruházatát. Az elhasznált kötszerek mosás után ismételten felhasználásra kerültek, majd az osztályon kézzel feltekercseltük.

A fecskendőket, tűket lábasban főztük ki, az egyszer használatos eszközöket akkoriban nem is ismertük.

A betegek szállítását egy volt beteg végezte, aki ezért bent lakhatott a kórházban. A kenyeret a betegek és a dolgozók részére kenyérjegy ellenében adták, ennek a lebonyolítását volt betegünk végezte, aki szintén a kórházban lakott.

A munkaruhánk világoskék színű volt, felette fehér kötényt hordtunk és eleinte a fejkendő viselete kötelező volt, majd később doboz alakúra hajtogatott sapkát hordtunk. A sapkán fekete csíkok jelezték ápolási rangunkat.”

1954. január 1-vel kórházunkhoz csatolták a volt Honvéd Kórházat, amely ugrásszerű fejlődést jelentett. Ekkor az ágylétszám 505-re emelkedett, amely az év végére 512 lett. Új osztályok nyílhattak meg: II. sz. Belgyógyászati Osztály, Baleseti Sebészeti, Szülészet-nőgyógyászati, Urológiai, Gyermekosztály, Fül-orr-gégészeti Osztály és Onkológiai Osztály.

1958. után a Kórház szakdolgozói létszáma emelkedett azzal, hogy érettségizettek munka melletti ápolónő képzése nyert bevezetést. A fiatal vidéki nővéreknek 25 férőhelyes nővérszállás került kialakításra. A szakdolgozói képzés gyakorló területe lett kórházunk. Ápoló, védőnő, szülésznőképző iskolák növendékei számára, kijelölt tankórtermekben történt a képzés három műszakban. Ezzel egy időben nemcsak az orvosok, hanem a nővérek számára is szakmai továbbképzések szerveződtek, ahol a szakmák főorvosai tartottak előadásokat.

A 80-as évek végétől és a 90-es évek elejétől az ápolás fejlődésnek indult Kórházunkban, a feladatorientált ápolási tevékenységet fokozatosan felváltotta a problémaorientált, betegközpontú ápolási tevékenység.

Az ápolási folyamat permanens megvalósítására való törekvéssel paradigmaváltás következett be kórházunk ápolási ellátásában. Ma már missziós alapelvek alapján a különböző képesítésű ápolók kompetenciaszintjének meghatározásával a felelősségi szintek is elkülönülnek.

Egészségügyi törvény definiálja az ápolást és rendeletek szabályozzák a szakdolgozói munkakör betöltéséhez szükséges képesítési előírásokat, valamint a szakdolgozók nyilvántartásának, regisztrációjának új rendszerét.

Jelentős minőségi fejlődés mutatkozik szakdolgozóink kvalifikációja tekintetében. Szakdolgozóink már Európában is elismert OKJ képzésben vesznek részt, szinte minden fekvőbeteg osztályunkon jelen van diplomás ápoló, vagy diplomás ápoló képzésben résztvevő nővér.

Ma szakdolgozóink 673 + 20 újszülött ágyon látják el a betegek ápolását. A diagnosztikai területeken is kimagasló szakértelemmel rendelkező szakdolgozók végzik feladataikat.

Szakdolgozói gyakorlati oktatás területén az ápoló és szülésznő képzésben 50 éves oktatói tapasztalattal rendelkezünk. A Szegedi Tudományegyetem, Egészségügyi Főiskolai Kar diplomás ápolói, szociális munkás, védőnő és gyógytornász hallgatói részére is biztosítjuk diplomás szakdolgozóinkkal a gyakorlati oktatást. Együttműködést valósítottunk meg az SZTE Ápolási Igazgatásával a műtőssegédi, anaeszteziológiai szakasszisztensi és műtős szakasszisztensi, valamint az intenzívterápiás szakápolói szakképzések gyakorlati oktatása területén.

A humánerőforrás fejlesztés mellett a betegellátás osztályos feltételeit is folyamatosan fejlesztettük, az utóbbi évtizedben pl. kialakításra került a Rehabilitációs Központ, fejlesztésre, korszerűsítésre került sor több fekvőbeteg osztályon (pl.: Szülészeti-nőgyógyászati Osztályon).

Elmondhatom, hogy Kórházunk ápolástörténeti fejezeteit végigkíséri – a napjainkban méginkább nyomasztó – szakdolgozói létszámhiány, amely ma már nemcsak intézményünket érinti, hanem országos mértékű. Az utóbbi évtizedben a létszámhiányból eredően, valamint a szakmai elvárások növekedésével felerősödött az ápolók küzdelme a szakma erkölcsi és anyagi elismeréséért.

Örömömre szolgált, hogy Kocsis Mihályné nyugállományban lévő intézetvezető főnővér és Göndös Rozália ápolási igazgató is elfogadta meghívásunkat. Ezúton kívánok minden munkatársunknak jó egészséget hivatásuk gyakorlásához és Kórházunknak újabb 200 évet.